Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött.
Sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Látod-e még
Árnyként suhanni alakom, ha súlyos ködbe vész,
Amikor lábnyomom porát őszi esők mossák?
Álmodtunk egy tájról
ketten, csak mi ketten.
Gyújtottunk egy gyertyát
a sötétben csendben.
Ez a láng volt minden.
Ma nem gubancolódtak fonataink össze,
ma féltő gonddal vasaltam rád magam,
míg hajtókádról gyűrött szöszök hulltak,
álmatagon mentünk, ránctalan.
Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Alfám és ómegám közé feszül -
születéstől halálomig ível át
létem, s a szerelem gyötrelemül
örökre belém fészkelte magát.
Szavazás